Nehéz szavakat találni, amikor valaki, aki még annyi mindent tehetett volna, elmegy. Búcsúzunk Fisi Rolandtól, mérnök társunktól, barátunktól, egy különleges közösségi emberi alkat képviselőjétől.
Vannak emberek, akikről már húszévesen tudni lehet, hogy valahogy ott lesznek. Nem tolakodva, nem harsányan – csak úgy, biztosan. Roland ilyen volt: bele való srác a főiskolán, társ, akire lehetett számítani egy vizsgánál vagy egy hétvégi bulin, és ugyanaz maradt később is – csak közben mérnökké, vezetővé, apává és baráttá lett. Most mégis arról kell beszélnünk, hogy nincs több közös megbeszélés, egyeztetés.
Elhivatott és szenvedélyes volt mindenben, amiben hitt – különösen abban, hogy az építés, az alkotás nemcsak szakma, hanem felelősség is a jövő iránt.
Roland az ÉMI Mérnöki Szolgáltatások Igazagatóságán igazgatóként és vezérigazgató helyettesként dolgozott az utóbbi években, ahol szakmai tudását, szerteágazó tapasztalatát és vezetői készségeit egyaránt kamatoztatta. Korábban a magyar autópálya-építés, a Kossuth tér, a Széll Kálmán tér vagy a Pápai NATO-bázis beruházásai során is meghatározó szerepet játszott, legyen szó laboratóriumi vizsgálatokról, technológiai tervezésről, vagy minőségirányításról.
2009-ben méltán nyerte el „Az év fiatal mérnöke” díjat, de azok, akik közelről ismerték, pontosan tudták: számára nem a díjak, hanem az eredmény, a rend, a „helyére kerülő dolgok” jelentették amsikert. Mérnök volt – nemcsak végzettség, hanem természet szerint. Pontosan látott, világosan fogalmazott, és mindig jelen volt, ha valóban számított.
Szenvedélye volt a búvárkodás – hivatalos merülésvezetőként és oktatóként hosszú évekig vezette társait a mélység csendjébe. A tenger alatti világ, a roncsok, a mozdulatlan rend világa közel állt hozzá. De ugyanilyen örömmel állt vitorlásra, húzott síléceket, vagy rugaszkodott neki egy motoros ösvénynek. Ha kellett, BBQ smokerrel varázsolt vacsorát, és ha tehette, focira ment a barátaival.
Életének legfőbb bázisa azonban a család volt: szerető felesége, és két, már felnőtt lányuk, akiket mély elkötelezettséggel nevelt.
Roland nem kereste a figyelmet – de ha kellett, elérte. Volt, hogy erővel, határozott jelenléttel, máskor humorral vagy egy jól célzott mondattal. Nem volt fenn egyik közösségi oldalon sem, de pontosan tudta, hogyan irányítsa a figyelmet arra, ami valóban számított. Velünk vitatkozott – építésről, világról, hitről, Teremtőről. Most mégis úgy maradt minden: rendezetlenül.
Túl sok minden maradt félbe. Mégis, akinek volt alkalma együtt dolgozni, beszélgetni, nevetni vele – tudja, hogy mennyi mindent hagyott ránk. Roland, egyszer majd, folytatjuk.
Most csak annyit mondunk:
Jó volt, hogy az út ezen részét az éltedből megosztottad velünk.
A Mindenható adjon vigasztalást feleségednek, gyermekeidnek, barátaidnak.
Emlékedet megőrizzük.

(Varga Zoltán tollából)