Köszöntjük Őt most ebben a szűk szakmai körben.

Nem biztos, hogy én vagyok arra a leghivatottabb, hogy az életútját, a munkáját és az emberi kvalitását méltassam, de sorra hagynak itt bennünket, akik nálam közelebbről ismerik, bár az a húsz év, amelyet közeli munkakapcsolatban együtt eltöltöttünk, és az azóta eltelt negyed évszázad bőven szolgáltatott ismereteket róla.

Ha valakiről olyan eredményekben gazdag életutat lehet megállapítani, mint az Egoné, akkor összeszedem a bátorságom és elmondom, hogy én hogyan látom az ünnepeltet.

Összetett személyiség Ő. Tervező ízig-vérig, de nem az, aki fennkölt magasságból kinyilvánított, hanem mindig érvelve, nyugodt, tanítóbácsis stílusban, mint az Öveges professzor, oktatva mutatott rá arra, hogy mennyire más az autópálya a többi úttal szemben. Bizony, a kezdeti időszakban, amikor az autópályák főmérnöke lett, népnevelő munkát végzett, különösen a Pest Megyei Közúti Igazgatóságon. Méltatlan körülmények között kellett naponta harcolnia és hangsúlyoznia a sebesség különbségéből adódó körülményeket, a baleseti helyzeteket. Hozta magával az UVATERV-ből az igényességet és táplálta tovább, és ez hatott vissza később az újabb és újabb szakaszok terveinek a bírálatánál a tervtanácsok során. Kompromisszumkészségére is szükség volt, mert nem minden csatában érvényesült a steril autópálya-hálózati szemlélet, de – becsületére legyen mondva – a döntés után már mindig a megvalósítás volt a cél.

Számomra igazán meglepő volt, aki a kivitelezést váltottam fel – igaz nem jókedvemben –, hogy a kivitelezés során a technológiai kérdésekben, a minőség és a szervezés ügyében is mennyire gyakorlatias volt. Legyen az a hídügyek pl.: M7-es 85. szelvényében a második. pályán épült, előrehozott kivitelezésében, terelőútként, vagy az ÉHA kopóréteg európai színvonalú minőségében.

Különösen szép közös élményünk volt az M7-es bal pálya modifikált vékonyaszfaltos nemzetközi versenyeztetése és a vállalt öt éves élettartam háromszoros túlteljesítése.

Harmadikként kell megemlékezni az üzemeltetésben kivívott eredményéről. Ma is lelkiismeret-furdalásom van, ha arra gondolok, hogy nem tudtam kellően támogatni ebben a munkájában.

Csak az önállósulása hozta meg az autópályának azt a színvonalát, amelyet megérdemelt, de az Egon által nevelt üzemeltetési szakembergárda példát mutatott az országos úthálózat fenntartóinak, sőt határainkon kívül sem kellett szégyenkeznünk az összehasonlításban.

Ebben a három fontos harcban Egon derekasan állta a sarat, példát mutatott mindnyájunknak a környezetében a mindig nyugodt, szabatos stílusával. Személyeskedéstől mentesen, modorával olyan tekintélyt vívott ki, hogy a minisztériumban őt tekintették a magasabb vezetők SZAKEMBERNEK, csupa nagybetűvel.

Meg is lett az eredménye visszafogott, évtizedes küzdelmének, már elég korán panaszkodott néha, hogy fáj a gyomra, ég. Gyakran elővett pár darab kekszet, hogy csillapítsa a kellemetlen hatást.

Egon kérlek, utolértelek, de Rád gondolva hoztam a zsebemben pár darab kekszet, hátha most nincs veled.

Egonról még sokáig tudnék beszélni, mert sok közös élményünk volt, hivatalos és egyéb is. Kedveskéim – mondta mindig nekünk Imrével (Keleti) – ne rendetlenkedjetek, mert akkor én sem tudok komoly maradni. (Ez egy közös külföldi utunk során történt, amikor a vendéglátónk már egy elektromos egérfogót is el akart nekünk adni.)

Frappánsan megtalálta mindig a megfelelő stílust a legkülönbözőbb helyzetekben. Akkor is, amikor a miniszterhelyettes vízen úszott a BMW-vel, mert nem működött a pálya belső oldalán a vízelvezetés, de akkor is, amikor rendre túllépték az engedélyezett kivitelezési szakaszokat.

A köszöntő, méltató gondolatokat csak abbahagyni lehet, befejezni nem.

Egon iskolát teremtett a magyar autópályáknak, valamennyi szakágban: a tervezésben, az építésben, és az üzemeltetésben.

Még akkor is így van, ha mindhárom elkülönült szakmai részben, mióta kivált az aktív életből, néha túlteljesítik az utódok a tanultakat, vagy éppen felejtenek valamit. Ünneprontás lenne, ha mindhárom szakterületre mondanék példát, mert sajnos tudnék.

Mindnyájunknak a munkán kívül meghatározó jegyeink vannak magánemberként, családfőként. Egonra ebben is az európai értelmiségi stílus volt jellemző. Közvetlen kollegialitását soha nem lehetett összetéveszteni valamilyen más merev távolságtartó, vagy plebejuskodó stílussal. Ő maga volt az européer.

Mindig megható volt számomra, amikor korán elhunyt feleségének a betegsége idején és később is ez a gyakran száraz ember elérzékenyült, párás lett a szeme. Hasonlót lehetett érzékelni nála – természetesen a korai időszakban – amikor az Egonkáról beszélt, de még később is, amikor már felnőtt férfi lett Egonka.

Bármennyire zárkózottnak tűnt, ugyanakkor nekünk, akik talán közelebb álltunk hozzá, nyitott könyvnek tűnt a lénye, mert Ő mindig őszinte volt. Egyedi volt az a szinte családias miliő, ahogy a legközvetlenebb munkatársaival élt, dolgozott. Majára és Andorra gondolok. Zárt világ volt az övék, amelyet a tisztelet, a hűség jellemzett mindkét irányból.

A munkán és a családon kívül azért minden férfiembernek szokott lenni valami említésre méltó hobbija, kedvtelése, vagy uram bocsánat valami intimebb téma.

Egonról azonban nem tudok felemlegetni különlegeset, mert neki a munka és a család volt az élete. Minden percét ez töltötte ki, legfeljebb egy-egy érdekes kiállítás, Egonnal az öreg autókat csodálni, vagy az irodalom és a zene.

A kilenc évtizedet megélt kolléga olyan ritka a szakmában, hogy zavarban is vagyok a végére. Kérlek Egon, és kedves mindnyájatok, nézzétek el nekem, hogy a tisztelet, a csodálat miatt elfogytak mondanivalóim, hiszen nekünk egyszerű földi embereknek ehhez a szép korhoz, ehhez a párját ritkító életműhöz egyszerűen nem ér fel szavunk, a szavam.

Örülök, hogy ismerhettelek, dolgozhattam Veled, tanulhattam Tőled. Gazdagabb lettem, lettünk a Veled töltött évek alatt.

Köszönjük!

Isten éltessen még sokáig!

Dr. Törőcsik Frigyes

Budapest, 2016. november 22.